37

Hogyan rendezte D’Artagnan a Planchet és Társa cég passzíváját,
mielőtt megállapította volna aktiváját

“Határozottan szerencse-sorozatban vagyok - mondta magában D’Artagnan. - Az a szerencse­csillag, amely egyszer minden ember életében felragyog, amely felragyogott Jób és Irosz, a legszerencsétlenebb zsidó és a legszerencsétlenebb görög előtt is, végre az én számomra is feljött. Nem fogok bolondságokat elkövetni, meg fogom ragadni az alkalmat; elég későn jött, benőtt már a fejem lágya.”

Aznap este jókedvűen megvacsorázott Athos barátjával, nem szólt a várható birtok­adományozásról, de nem tudta megállni, hogy vacsora közben barátjától ne kérdezősködjék a termésről, a vetőmagvakról és a veteményezésről. Athos szívesen felelgetett, mint mindig. Azt hitte, hogy D’Artagnan földbirtokot akar szerezni, csak a hajdani víg cimbora régi jókedvét, sziporkázó ötleteit sajnálta. D’Artagnan csakugyan a tányérra fagyott hideg zsírt is felhasználta, számokat írt rá, és összeadta őket, és elképesztően kerek összegek jöttek ki.

A hajóraszálláshoz a parancsot, illetve engedélyt este kapták meg. Mialatt az engedélyiratot kézbesítették a grófnak, egy másik küldönc D’Artagnannak nyújtott át egy köteg okiratot, ott díszlett rajtuk a sokféle pecsét, ami Angliában az ingatlan aláírásához szükségeltetik. Athos rajtakapta D’Artagnant, amint a clyde-i birtok átruházásáról szóló különféle aktákban lapozgat. A ravasz Monk - mások azt mondták volna: a nagylelkű Monk - az ajándékot átvál­toz­tatta adásvételi szerződéssé, és mellékelt egy nyugtát tizenötezer fontról, mint a birtok árának felvételéről.

A küldönc már eltűnt, és D’Artagnan még mindig olvasott, és Athos mosolyogva nézte. D’Artagnan elkapva Athos mosolyát a válla felett, az egész pergamencsomagot visszadugta a tokjába.

- Bocsásson meg - szólt Athos.

- Ó, nincs semmi titkolnivalóm, kedves barátom - felelte a testőrhadnagy. - Szeretném...

- Nem, ne mondjon semmit, kérem; a parancs szent, az ember a saját fivérének, a saját atyjának se áruljon el semmit belőle. Így hát én is, aki jobban szeretem magát, mint egy fivért, atyát és bárki mást a világon...

- Raoult kivéve?

- Még jobban szeretném Raoult, ha már férfi lenne, és látnám kibontakozni jellemének és tetteinek minden vonásában... mint ahogy magát láttam, barátom.

- Azt mondta tehát, hogy szintén kapott egy parancsot, és nem óhajtja velem közölni.

- Úgy van, kedves D’Artagnan.

A gascogne-i sóhajtott.

- Volt idő - szólt -, amikor ezt a parancsot egyszerűen idetette volna, kinyitva az asztalra, mondván:

“D’Artagnan, olvassa fel nekünk, Porthosnak, Aramisnak és nekem ezt a firkálmányt.”

- Igaz... Ó, ez az ifjúság, a bizalmas barátság, az adakozó jókedv ideje volt, amikor a vér parancsol, ha fűti a szenvedély.

- Hát nézze, Athos, szeretnék magának valamit mondani.

- Csak mondja, barátom.

- Azt a gyönyörű időt, az adakozó jókedv idejét, amelyet a felhevült vér kormányzott, azt az egész szép ifjúságot én egyáltalán nem sírom vissza. Úgy gondolok rá, mint tanulóévekre... Mindig találkoztam valahol valami ostobával, aki eldicsekedett a feladatok, virgácsok, tintalevesek korával... Különös, én ezt az időt sohasem szerettem, és bármily tevékeny, józan fiú voltam - maga tudja, hogy az voltam-e, Athos -, bármily egyszerűnek tűntem is fel ruháimban, én azért odaadtam volna Porthos hímzett ruhájáért az én likacsos zubbonyomat, amely télen átengedte a szelet és nyáron a nap melegét. Higgye meg, barátom, én mindig bizalmatlan vagyok azzal, aki azt állítja, hogy jobban szereti a rosszat, mint a jót. És azokban a régi időkben mindig csak a rossz jutott, attól fogva, amikor minden hónapban eggyel több lyuk volt a bőrömön és a zubbonyomon, és egy aranytallérral kevesebb a sovány erszényem­ben; a hányattatások förtelmes éveiből semmit se sírok vissza, semmit az égvilágon, csak a barátságunkat; mert nekem szívem van, és csodaképpen ezt a szívet nem szárította ki a nyomorúság szele, amely keresztülfújt zubbonyom likain, és nem szárították ki azok a különféle gyártmányú kardok, amelyek átlyuggatták szegény testemet.

- Ne sirassa régi barátságunkat - szólt Athos -, mert csak velünk együtt fog meghalni. A barátság főként emlékekből és megszokásokból áll. Az imént egy kis gúnnyal emlékezett meg az én barátságomról, mert haboztam, hogy eláruljam-e, milyen küldetéssel megyek Franciaországba...

- Én?... Istenem, ha tudná, kedves jó barátom, hogy ezentúl a világ minden küldetése milyen közömbös előttem!

És magához szorította a zsebében levő pergamenköteget.

Athos felkelt az asztaltól, és hívta a fogadóst, hogy kifizesse számláját.

- Amióta a barátja vagyok - szólt D’Artagnan -, még sohasem fizettem egy fillért sem. A csemege után gyakran Porthos, néha Aramis, de többnyire maga vette elő az erszényt. Most, hogy gazdag vagyok, hadd próbáljam ki, nagy hősiesség kell-e a fizetéshez.

- Ám tegye - szólt Athos, és visszacsúsztatta erszényét a zsebébe.

A két jóbarát ezután útnak indult a kikötő felé, de közben D’Artagnan sűrűn pillantgatott vissza, hogy ellenőrizze drága tallérjainak szállítását. Az éjszaka sűrű ködfátyolt vont a Temze sárga vizére. Hordók és vontatócsigák zaja hallatszott, a hajó indulásának előkészületeit jelezve. Hányszor megdobogtatták a testőrök szívét, amikor a tenger veszedelme volt a leg­kisebb azok közt, amelyekkel szembeszállni készültek. Ezúttal egy nagy hajóra szálltak, amely Gravesendben várakozott rájuk, és II. Károly, lévén ilyen apró dolgokban mindig rendkívül figyelmes, elküldte egyik jachtját skót gárdájának tizenkét emberével, Franciaországba menesztett követének tiszteletére. Éjfélkor a jacht áttette utasait a hajó fedélzetére, és reggel nyolc órakor a hajó partra tette a követet és barátját a boulogne-i kikötőben.

Mialatt a gróf és Grimaud lovakról gondoskodott, hogy egyenesen Párizsba mehessenek, D’Artagnan abba a szállóba sietett, ahol parancsa szerint kis hadserege várt rá. D’Artagnan harcosai osztrigát, tengeri halat ettek, és illatos pálinkát ittak hozzá, amikor D’Artagnan megjelent. Nagyon vidámak voltak, de egyik sem veszítette el józanságát. Örömrivalgással fogadták tábornokukat.

- Itt vagyok - szólt D’Artagnan -, a hadjáratnak vége. Mindegyiküknek elhoztam a zsold­pótlékot, amit megígértem.

A harcosok szeme felcsillant.

- Fogadni mernék, hogy egyiküknek sincs már száz fontja sem, még a leggazdagabb erszényében sincs!

- Igaz - felelték a harcosok karban.

- Uraim - mondta D’Artagnan -, most megkapják tőlem az utolsó utasítást. A kereskedelmi szerződést megkötötték, hála a mi jó fogásunknak, amely Anglia legügyesebb pénzügyi tekintélyének urává tett minket, mert most már megvallhatom, hogy az az ember, akit el kellett rabolnunk, nem volt más, mint Monk tábornok kincstárnoka.

A kincstárnok szó nagy hatást tett a katonákra. D’Artagnan azonban észrevett Menneville tekintetében némi kételkedést.

- Ezt a kincstárnokot - folytatta D’Artagnan - semleges területre, Hollandiába vittem, aláírattam vele a szerződést, magam vittem vissza Newcastle-ba, és minthogy nem volt kifogása bánásmódunk ellen, hiszen a fenyőfa ládát óvatosan szállítottuk, és mindig csínyján bántunk vele, jutalmat kértem tőle a maguk részére. Itt a jutalom.

D’Artagnan elég tekintélyes zsákot dobott az abroszra. A harcosok önkéntelenül is utánakaptak.

- Csak egy pillanatnyi türelmet még, báránykáim - szólt D’Artagnan. - Ingyen nem adnak semmit.

- Hohó - morogta a kórus.

- Barátaim - szólt D’Artagnan -, helyzetünk egyenesen tarthatatlan lenne, ha ostoba lények volnánk, mert nyíltan kimondom, az akasztófa vagy a Bastille fenyeget minket.

- Jajjaj! - mormogta a kórus.

- Oka könnyen érthető. Monk tábornoknak meg kellett magyaráznom kincstárnoka eltűnését. Ki kellett tehát várnom azt az alig remélhető pillanatot, míg visszahelyezik a trónra Károlyt, aki jó barátom...

A katonák elégedetten néztek vezérük szemébe, D’Artagnan pedig büszkén nézett vissza rájuk.

- Amint a király visszatért trónjára, rögtön visszaadtam Monknak kincstárnokát, kissé meg­kopasztva ugyan, de mégis visszaadtam. Monk tábornok pedig megbocsátott, de nem állhatta meg, hogy a következőket ne mondja, és szavait, kérem, véssék valamennyien jól be ide, a két szemük között a koponyájuk mélyébe: “Uraim, a tréfa jó volt, de én természetesen nem szeretem a tréfát. Ha valaha is egyetlen szót elárulnak abból, amit csináltak (érti, Menneville?), akár maga, akár a társai, akkor... van nekem skóciai és írországi kormányzó­ságomban hétszáznegyvenegy darab tölgyfa akasztófám, mind megvasalva, s hetenkint frissen zsírozva. Adok mindegyiküknek ajándékba egy-egy ilyen akasztófát. És jegyezze meg jól, kedves D’Artagnan úr - tette hozzá - (és maga is jegyezze ezt jól meg, kedves Menneville uram), hogy ha kiosztatom ezt a sok akasztófát, még mindig marad hétszázharminc darab egyéb apró örömeim kielégítésére. Azonkívül...”

- Ejha! - mormolta a hallgatóság -, hát még más is van?

- Egy nagy bajjal több, mert Monk így folytatta: “D’Artagnan úr, elküldöm a francia királynak azt a bizonyos kereskedelmi szerződést, azzal a kéréssel, hogy mindazokat, akik az expedícióban részt vettek, egyelőre zárassa a Bastille-ba, azután pedig küldje el őket hozzám. És a kérésemet a király bizonyára nem fogja megtagadni!”

Rémült kiáltások hangzottak fel az asztal minden részéről.

- Adtateremtette! - mondta D’Artagnan. - Csakhogy a derék Monk megfeledkezett valamiről, arról, hogy egyikük nevét se tudja. Csak én ismerem magukat, és sejtik, ugye, hogy én nem fogom magukat elárulni. Viszont maguk sem olyan ostobák, hogy saját magukat jelentenék fel, mert akkor a király, hogy megtakarítsa lakásuk és ellátásuk költségét, elküldené mindüket Skóciába, ahol hétszáznegyvenegy akasztófa áll. Ez a helyzet, uraim. Egyéb mondanivalóm nincs. Biztos vagyok benne, hogy tökéletesen megértettek engem, ugye, Menneville uram?

- Tökéletesen - felelte Menneville.

- Most pedig jöhetnek a tallérok! - szólt D’Artagnan. - Csukják be az ajtókat!

Ezzel a szóval kiürítette a zsákot az asztalra, ahonnan több csengő arany le is gurult. Mind hajolt volna lefelé.

- Csak lassan a testtel! - kiáltott D’Artagnan. - Senki se hajoljon le, és akkor rendben lesz a számadásom.

Csakugyan rendben is lett, mindegyik katonájának adott ötven-ötven csengő tallért. Kapott is annyi áldást, ahány pénzdarabot szétosztott.

- Most pedig - mondta -, ha egy kissé összeszedhetnék magukat, ha derék, becsületes polgárokká lennének...

- Nehezen fog menni - mondta az egyik.

- De mi szükség van rá, kapitány úr? - kérdezte egy másik.

- Mert akkor fel-felkeresem magukat, és ki tudja, talán némi pénzecske is csurranna-cseppenne...

Intett Menneville-nek, aki az egészet nyugodtan hallgatta végig.

- Menneville, jöjjön csak velem. Isten velük, uraim. Nem is ajánlom újra figyelmükbe a titoktartást.

Menneville nyomban követte a lovagot, a többiek köszönő hangja pedig egybevegyült a zsebüket duzzasztó arany csengésével.

- Menneville - szólt D’Artagnan, amikor az utcára értek -, maga nem ostoba ember, de rajta kell lennie, hogy az legyen; úgy látom, nem fél sem Monk akasztófáitól, sem XIV. Lajos király őfelsége Bastille-jától, engem viszont tiszteljen meg vele, hogy fél tőlem. Tehát figyeljen rám: a legelső szóra, amit elárul, kitekerem a nyakát, mint valami csirkéét. A zse­bemben van a szentatya abszolúciója.

- Higgye meg, kedves D’Artagnan úr, hogy nem tudok egyáltalán semmit, és minden szavát szentírásnak tekintem.

- Tudtam, hogy eszes fiú - mondta a testőr -, már ezelőtt huszonöt évvel is annak találtam. Ez az ötven aranytallér, amivel többet kap, bizonyítja, hogy rendkívül sokra becsülöm. Fogja.

- Köszönöm, D’Artagnan úr - szólt Menneville.

- Ezzel igazán beléphet a becsületes emberek sorába - mondta D’Artagnan nagyon komolyan. - Igazán szégyenletes dolog volna, ha olyan jó fej, mint a magáé, és a neve, amit nem merne többé viselni, mindörökre eltűnne hitvány életmódjának rozsdája alatt. Legyen tehát rendes ember, Menneville, és éljen tisztességesen egy évig ebből a száz aranytallérból, szép pénz ez, kétszerese egy magas rangú tiszt zsoldjának. Egy év múlva pedig jöjjön el hozzám, és - teringettét! - majd csak csinálok valamit magából!

Menneville éppen úgy esküdözött, mint társai, hogy néma lesz, mint a sír. Pedig valaki mégis elárulta a titkot. Minthogy pedig teljesen bizonyos, hogy a fecsegő nem volt sem Menneville, sem kilenc társa, bizonyára maga D’Artagnan volt az, aki kikottyantotta, minthogy gascogne-i lévén, a szíve közel volt a szájához. Mert ha nem D’Artagnan volt, ugyan ki más lehetett volna? És hogyan lehetne különben megmagyarázni, hogy tudomásunkra jutott a fenyőfa láda története, s a legapróbb részletekig, különben hogy is mesélhettük volna el? Ezek a részletek világítják meg egyébként Anglia történelmének azt a részét, amelyről a történetírók mind a mai napig sötét tudatlanságban hagyták kortársaikat és az utókort.